Nem terveztem túl sok bejegyzést írni a közelben zajló háború kapcsán, de mégiscsak annyira érint mindenkit, annyira itt van a közelben és annyira hat ránk minden téren, hogy mégiscsak leírom, hogy belőlem mit váltott ki.

Belőlem konkrétan szorongást váltott ki a kialakult helyzet. A félelem a háborútól, egy esetleges világháborútól nagyon erős szorongást, aggodalmat és félelmet váltott ki belőlem. Napokig bújtam a híroldalakat, olvastam a tudósításokat, ami valljuk be nem segített továbbra sem. Sokat gondoltam az ott élőkre, hogy mit élhetnek át, hogy egyik napról a másik napra menekülniük kell.

Semmivel nem haladtam itthon, teljesen elfelejtettem a céljaimat és ez tovább frusztrált. Akkor gondolkoztam el azon, hogy mit is csinálok?

Zajlanak az életemben az események, történnek a jó dolgok és én egyáltalán nem tudok neki örülni. Nem tudok neki örülni, mert mindig azon gondolkozom, hogy mi történik a világban. Észrevettem, hogy egyáltalán nem élek a jelenben, hanem sokszor a jövő miatt aggodalmaskodom. Ami lehet, hogy nem is úgy fog megtörténni. Visszatekintettem az életemen és rájöttem, hogy ez mennyire jellemző volt rám mindig is. Mennyiszer sírtam előre dolgokon, amik aztán be sem következtek.

Amikor ezeket felismertem, akkor újra figyelni tudtam a céljaimra, arra, hogy mit szeretnék elérni, milyen feladataim vannak most.

Azért nem tudtam teljesen kizárni a háború elől menekülők képét (de talán nem is jó, ha teljesen kizárjuk az eseményeket az életünkből) és elgondolkoztam azon, hogy milyen nehéz döntés lehet, hogy mit pakolnak abba az egy bőröndbe. És akkor jöttem rá, hogy én még mindig mennyire a tárgyak rabságában élek, mennyire fontosak az emlékek, a fotók, a dolgaim. Pedig nem ez az, ami igazán számít. Hanem az, amit a szívünkben őrzünk.

A nehéz helyzetek is, sőt a nehéz helyzetek sarkallnak minket igazán változásra, önismeretre. Ahogy mondani szokták: szenvedve lehet szenvedni, de szenvedve lehet fejlődni is. Ez utóbbi sokkal több mindent tartogat a számunkra.