Múlt pénteken, január 20-án, a lovardában fotóztam ezt az aranyesőt. 

Ez indított el bennem egy gondolatmenetet, hogy írjak a klímaszorongásról, ami sajnos már egy létező fogalom.

A klímaváltozás sajnos itt van a küszöbön. Vannak, akik nem foglalkoznak ezzel, mert azt hangoztatják, hogy ez valami messzi dolog, de bizony sokan vannak, akiknek ez aggódást okoz. A fiatalokat, kamaszokat különösen érintheti ez az aggodalom. Bennük már különösen felmerülhet a kérdés, hogy lesz-e egyáltalán még bolygó, ahol ők és a gyerekeik élhetnek illetve mennyire lesz élhető a klíma.

Akár olyan egyszerű mondat is aggódást válthat ki bennünk, ha azt halljuk “hogy lesz-e még egyáltalán télen hó vagy már csak a 10-12 fokos telek lesznek az általánosak.

Ha túl sok időt töltünk a legrosszabb forgatókönyv elképzelésével, állandóan ezen rágódunk, akkor ebbe bele lehet csavarodni és akár már a mindennapjainkat is befolyásolhatja. Idegesek lehetünk tőle, ami aztán a családtagokon csattan.

Ebben az esetben tuti nem segít, ha olyanokat mondunk, hogy “á, hagyd csak, ne aggódj ezen, majd megoldódik minden”, mert annak, aki emiatt aggódik, annak ez semmit nem fog segíteni. Ebben az esetben is fontos, hogy elismerjük, hogy ezt érzi a másik. Ne megszüntetni akarjuk a problémát, ne elűzni akarjuk a félelmet, mert az úgysem segít.

Hanem ilyenkor arra van szükség, hogy meghallgassuk az illetőt és odafigyeljünk arra, amit mond, ahogy érzi magát ettől az egésztől. A szorongások mögött, legyen az akár klímaszorongás is, mindig van valami mögöttes érzés. Mindig van mögötte valami a mélyben. A fejlesztő beszélgetésen pont ennek járhatunk utána, ha kész vagy rá.

Ezen felül mi magunk is nagyon sokat tehetünk azért, hogy élhetőbb bolygót hagyjunk az unokáinknak. A változás mindig kicsiben kezdődik. Teszünk valamit mi magunk azért, hogy óvjuk a környezetet, erről mesélünk az ismerőseinknek és egyre többen leszünk, akik ezt fontosnak tartjuk és odafigyelünk rá. A sok kis változás összeadódik és végül egy nagy változássá növi ki magát.