„Hármasom van norvégból.

Ötösöm ujjongásból, hogy nem kettest kaptam.

Hármasom van németből.

Egy ötösben fogadok, hogy legközelebb jobb lesz.

Hármasom van matekból.

Ötösöm Jenny megvigasztalásából, mert ő négyest kapott.

Hármasom van angolból.

Ötösöm a vágyból, hogy eldicsekedjem a hármasommal anyának és apának.

Hármasom van vizuális kultúrából.

Ötösre ünnepeltem kólával a napsütésben.

Hármasom van társadalomismeretből.

Ötösöm boldogságból, mert tavasz van és talán hamarosan szerelmes leszek.

Hármasom van spanyolból.

Ötösöm, amiért kamasz vagyok és nem égtem ki.

Ugye nem is rossz átlag ahhoz, hogy nekivágjak vele a nyárnak?

(Részlet Linn Skaber: A szívem egy bezárt bódé c. könyvéből)

Nagyon elgondolkoztatott a fenti részlet, meg igazából az egész könyv, amikor múlt héten olvastam. Amikor valaki hajszolja az eredményeket és nem áll meg megünnepelni egy-egy sikert vagy tudatosítani magában, hogy ezt elértem és erre büszke vagyok, akkor egyre inkább belekerül egy végeláthatatlan spirálba. Mindig újabb és újabb célokat tűz ki, a naptárja tele van elvégezendő feladatokkal és soha nem ér a végére. Egyre csak halmozódik benne a frusztráció, hogy még mennyi mindent nem csinált meg, nem ért el. Ennek viszont soha nincs vége. Aztán marad az elkesederés, a csalódottság, végső esetben pedig a kiégés.

A kiégés, amikor már ereje sincs az illetőnek bármit csinálni, ami már testi-lelki tünetekkel jár együtt és onnan már nehezebb felállni.

Sokkal jobb, ha előbb odafigyelünk magunkra és néha leülünk számba venni, hogy mennyi mindent megtettünk már és mennyire büszkék lehetünk magunkra.

Amikor elkezdünk saját magunkon, az érzéseinken dolgozni, akkor az ilyen teljesítménnyel kapcsolatos elvárásaink is oldódhatnak, sőt már elégedettek is tudunk lenni önmagunkkkal. Ehhez azonban elengedhetetlen a belső önismereti munka.